NAGY ÚT

A vicinális elzakatolt.

Szállt a füst amerre vitte

éveim, s nicsak,

pánikba nem estem,

várom a menetrend szerint

megálmodott

tiszta, angol WC-s,

otthon kirántott csirkelábaknak kisasztalt kínáló,

kupékkal felszerelt

mellékvasút csodát, a következőt.

Mert jön,

mert még élek,

mert menetrendbe iktatott,

nem késik, nem is siet.

A jegyem már a múlt század

pontos közepén megváltottam.

Sokáig érvényes, úgy tűnik.

A folyó mellett akartam utazni

mióta eszem tudom.

Most eljutok oda is,

kényelmesen.

Utastól félnivalóm,

ha szabadult gyilkos is,

semmi nincsen,

kenyeret, hagymát és csirkelábat is

oszthatok vele,

és meghallgathatom a vallomását.

Szedhetek fel

réses sallangot megszokottan,

ideig-óráig, vagy örökre,

mert ki tudja meddig tart az utazás,

meg az élet.

Csak a ziki-zaka,

kerekek koppanása,

más, mint eddig megélteimben,

de érthető:

hegesztettek a sínek.

 

FÁJ, NAGYON FÁJ 

Tavasz indult,

vagy csak a tél bolondozott,

mindegy, már február volt.

Meleg.

Madarak járták táncuk, tavasz énekükkel fülemben

mentem a kertbe, vittem ollóm, gereblyém,

hajoltam a gyomért, akiket mások nem szeretnek,

messzire elkerülnek.

Oldhatatlan vágyam, hogy kertem takarítsam,

vettem seprűt, ásót, gereblyét, lombot sepertem, gyomot kiszedtem,

jaj, megfájdult derekam!

Azért csak hajoltam, egyre csak hajoltam,

madarakkal dorbézoltam.

vágtam fát, bokrokat, oda nem illő dolgokat.

meg is fájdult derekam,

jaj, majd este pihenek!

Másnap úgyis mindent újra kezdhetek.

Vágtám, vágtam, hajoltam és hajoltam,

újra megfájdult derekam.

Nem baj, majd holnapra múlik, meleg párna,

pásztortáska mulasztja,

másnap kelek, hajolgatok, már az ülést latolgatom.

Viszek széket, párnát, hajolok, arrébb megyek, stoki sehol, nem érek rá, mindig másik gyomot látok, lehajolok, vágok-vágok...

Megint csak a derekam, pedig bírom-bírom derekasan.

Hazafelé fájok-fájok, mindenfelé kikiabálom:

nagyon fájok, nagyon fájok!

Vigyenek el, alig várom!

Megpihennék, vennék párnát, de érzem, gerincemnél tátongó lyuk, derekamnak elege lett, elment pihenni nagy hajóra, ott tér mindig nyugovóra, a medencének nedves partján, koktéloktól áztatottan, szép lányoktól felajzottan.

Hazamegyek.

Beállok zuhany alá és rohadtul figyelek,

el ne ejtsem a szappant,

mert le kéne hajolni érte.

Rossz póz ennyi munka után.

(dépéi)

 

TÖRPÉMNEK

Gondolkodtál már azon,

miért szeretem, azt a lánykát?

Azt a hozzád, korodhoz mérve

tán koros, és az én szememben

kortalan tizenhat évest,

aki rám várt, hogy a kort betöltve

az életet velem,

velem, csakis velem kezdje,

de csakis így, mert másképp nem lehet,

mert nem velem kezdeni

kibaszott zsákutca lesz?

Akkor is, ha elrendeltetett,

hogy egykor majd

velem fejezze be minden útjait?

Gondolkodtál már azon,

miért fonok babérból, vagy pitypangból

fejére koszorút? Nyárban és télben is?

Miért, hogy ágyam úgy vetem,

hogy bármi a hőfok odabenn,

kitakartan is betakart legyen?

És mersz gondolni arra,

hogy mikor éjjel, ha kitakartan látom a seggét,

amit ő egészen másnak,

kulturáltabbnak, elfogadhatónak hisz és fogalmaz,

méretarányosan,

akkor öreg kezemmel végigsimítom

és alszom tovább,

mint anyád odafenn. az angyalok között?

Ez a nő sosem lesz mostohád kisfiam!

Csak a szerelmem...

Mert az, kisfiam!

Szeresd!

MAI ZÖLD CSILLAG

Zöld, vagy nem az a csillag

ma már oly mindegy tudni,

de zöld volt ám, én tudom,

s egy jóarcú taknyos kiskamasz,

magát majd felnőttnek hívő,

már apa dalolta hittel.

"Zöld csillag", a lázadás.

a hozzád. hozzám-bújás,

a kuckó, a kecó, ahova elbújunk

törvény és elnyomás elől,

hogy holnap is legyen életünk.

Mert bújni kellett.

Kicsinke zöld csillagom!

Veled énekelt a besúgó, s szarok rá,

nem hagy nyomot.

slampos sasszékat sem hagyott

parketten a féllábú isten,

csak énekelt, életet,

változást, még csak Fradit se nem,

csak összetartozást.

Így, mindenben, egybegyúrva

ti voltatok a változás.

Rekedt hang, a Bill-é

Tunyogi éteri fiatal, őszinte arca...

És háttérben a megalkuvás.

Vagy a mindent legyőző lázadás!

A lázadás!

 

PÁR MONDAT NŐNAP ELŐTT

Szevasz, te Istenke Báránykája

(és most nem a keresztre feszítettről beszélek!)!

Szevasz, te ismerten-ismeretlen,

ki egyik hófehér kisgidád úgy szülted nekem,

hogy szót sem tudtam róla,

sem arról hogy szülsz,

hogy a másodikat is megszülöd,

aki az enyém,

mindig enyém volt, nekem készült,

tényleg nekem, és örökre nekem,

hogy bevállalja majd az anyaságot értem:

lehessek lélegző ember,

vénember, költő, gyermek és szerető,

aki csak abban biztos,

hogy neked.

te Istenke Báránya,

igen,

neked is,

a márciusban nem nőnapi virágot veszek,

főleg nem ablakba valót,

mert túl napfényes a te minden ablakod,

s a szobavirágokat

– gidádnak pénztárcáját féltve –

letiltottad az ajándékozási listáról.

Ha kijár idegeneknek az ölelés,

neked kijár, és úgy adom, ahogy csak én tudom.

Ne keresd a rímet, s a dallam is botlik,

mikor túlfűtött az érzelem,

mert gidádat szeretem,

ergo...

Nem kell következtetned semmire.

Nehéz, de szép világban élünk.

Élj soká!

Balog Gábor

-csataloo-

2025.03.06.

 Fekete Erzsiről, az erdélyi költőnőről, Albion és Santorini lakójáról sokáig azt hittem: ellenlábasom. Ő hozzáértő, irodalmat, magyart szerető, egykori irodalomtanár, mélységesen mély lélekember. Hazaszerető. Verselni sem versel rosszul - tudom, ezt sokan félreértelmezik majd, mert a mércémet nem ismerik.

Ő messze elkerülte a napi politizálást - okos nő!
Ma már ő sem állja meg.
Kinyílt, mint a titkok könyve, mint a tavaszvárás csipkebokra.
Fekete Erzsit, FE-t, Marcsdorkát szeretem

 

BELŐLED INDULNAK….

Belőled indulnak

és beléd érkeznek vissza
összes benned kiötlött,
bennem-neveim,
az ünnepeim,

harcaim csatakja,
rám hordott sarak
por-vízzel kevert
megannyi mocska,
és Madonna-arcod,
szívembe rejtve
bennem mosakszik.
Gens una sumus.
Egy vér vagyunk.

Te, meg én.

Belőled indult

a fáradó Nap,

minden portyára reggel.

A sugarak dőlésszögéből

télre elrabolt húsz fok,

vagy ötven elveszett év

hiánya voltál,

svájci gárdája

kóbor hitemnek,

Szeretőm.

Mindegy hogyan,

belém,

álmosan,

reggeli szappannal mosottan

az elveszett tihanyi visszhangot

is megtalálod,

csak kiálts,

egyet kiálts!