ÚTITÁRS

Azt mondod,

legyek útitársad!

Érthető! Korom

nyomja a vállad

és a lepedő is

mutatja jelét,

nagy a korkülönbség,

lucska kevesebb,

mint lehetne.

Gondoljuk végig,

új élet,

mennyi van benne,

és hozadékként

kinek-kinek mit ad?

Megvalósít-e

jobbra vágyó,

vagyonba burkolt álmokat,

vagy marad szegénység,

utánam semmi örökség,

filléres jogdíj,

megtámadható.

Elvisz csuklyás, rossz halál,

s te, ittmaradó,

vesztettél öt-tíz évet,

hol eladható

lehettél volna.

Tested, okos kismagad

sem lenne vesztese

normálidőben elment

önzésem hibáinak.

Nézzük a másik oldalt?

Minek? Tán feladat?

Kiraktam lelkem

polcra, napra,

plakáton virít nagybetűkkel.

Mondjam, hogy tűnj el,

csak, hogy védjelek?

Tudjuk szerelmed

mit ad,

s enyémben hol,

mennyi a kontra.

Gondolva nehéz,

vagy jobb napokra

indulhatunk így, egy irányba,

igen, indulhatunk,

sőt, közös időt lezárva

mehetünk két úton!

Mindegy ez is.

Én tudom, hogy rám,

mint „útitársra”,

számítni felesleg!

Vagy veszlek karomba

és viszlek,

csak addig, míg bírom.

Társként!

Vagy itt az alkalom,

most,

meg se köszönni a semmit,

csak rám szólni:

Ennyi!

Elfogadom!

 

UTOLSÓ ARATÁS

Már nem is szemem előtt,

hogy szikráit féljem,

már nem is csattogva, hangosan,

remegve élem meg hangját

egymáshoz csapódó vasaknak.

A kések, már jóidő óta

bennem matatnak, szabnak izmot, inat,

reményt, álmokat

vágnak centire,

kis darabra, napról-holnapra.

Metszenek leszerelésre készülő,

százsadosúrsejehajj- dínom-az életet.

Meg dánomot is.

Keresnek fekélyeket,

mit se bánom.

Kivágnak bennem épen megmaradt

emlékeket.

Újra tiszta, sérülésmentes leszek,

összevarrtan, pont olyan,

aminek nem akartam lenni

sosem.

Csorbák lesztek, ti kések!

Minden mélyen elrejtett,

vagy megigézett emlékem erősebb!

Mint kődarab, búzamezőben.

Rejtve.

Kíváncsi, ekevas forgatta-ottfelejtve,

szőke termést begyűjtő

kaszás kéz előtt.

Pendül a vas, ránt a kézen.

Kasza földre kerül.

Csönd lesz, nagy csönd.

Ott és akkor, majd felcsendül

a régen hallott, elfelejtett

„Ének a búzamezőkről”.

Megnyugszom én is.

 

UTOLSÓ VACSORA

Uram, kérlek, tegyél csodát!

Hosszabbítsd meg az asztalod!

Ezt, az utolsó vacsorát,

Veled hadd töltsem Uram!

Ígérem csendben elleszek,

arcomra ájtatos maszkot teszek,

elrejtem majd, Uram, előtted,

minden benned megélt, kétkedésemet.

Elhallgatom szerzett hitem.

Jó és rossz irányba,

belém kövült sok tévedésem,

és megfeledkezek majd arról is,

tudsz, amúgy is mindent!

Uram, lesem majd az arcod!

Szemembe vésem, ahogy

kezed áldásra tartod, törsz kenyérből,

emelsz kupát.

Az étkezés előtt, ha engeded,

én mosom meg majd kezed!

Asztalodra ezernyi Évám

dolgos kezével font abroszt teszek,

s az étkeket, pazar tálalásban,

hatvan évemben elrendelt futásban

felszedett tudás szerint tálalom.

Nem nézem majd a társaságod!

Ha kívánod, láthatatlan is leszek.

Fejemre, kirótt útjaimból

kincsként maradt daróc csuklyát vetek,

s meghúzom jól, magam alatta!

Nem kérek kegyként elszámoltatást,

egyénre szabva.

Én sem tartok Neked elszámolást.

Se mást.

Uram, kiismertelek.

Adsz, és két kézzel elveszed,

ha adtál.

Próbákra alkalmatlant,

sok megmérettetésben magamra hagytál:

Boldoguljak, ahogy tudok!

Én, tiszttel megfeleltem.

Igaz, nem magamnak, csak Neked!

Nagy nap

lesz,

ha asztalodhoz engedsz!

Egy,

s nem is közös vacsorára!

Aztán?

Majd éhen veszek,

ahogy kell!

Dicsőségedre, Uram!

P.S.

Kérlek, ne feledd! Az iskarióti, a kedvenc,

elárul holnap is, újra-újra!

 

PANASZKÖNYV-BEJEGYZÉS

Kisautó.

Született kétezer hatban.

Akkor sem volt hivalkodó, mikor nevemre vettem.

Onnan?

Minden botladozó lábnyomát,

az iskoláit, felnövő devianciáit fizettem,

s éreztem, mennyire szeret.

Terheltem terhelten.

Vele szállítottam, kettesben,

komplett lakberendezést szekrénysorostul

hol ide, hol meg vissza.

Hatvan, meg több kilométerekre.

Mikor mit kért tőlem a sors,

változó igényű változó nő,

kis, vagy nagyvalagú férfiálom.

Ő társa volt a vágyaimnak,

és szerette a messzeséget,

Na ja, a messzeséget!

Elaggott.

Öregkorának betegségeit kiprovokálta

G-pontjához egyre érzéketlenebbül

közelítő, ingerekre fásultabb lábam.

A béna, meg párja. A másik.

Nézem a kertem.

Tavaly megtalált parkolójában áll,

és alatta, mint lepedőn spermafolt,

olajpötty virít,

mindegy, hogy kicsöppenésre alkalmas

nyílásaira szakember gyógyszert írt,

és új kotont szerelt. Gumis!

Láttam már ilyent.

Más összefüggésben ugyanott,

nála jobb sorsú, sok jófajta,

márkás csotrogányt is.

Vendége válogatta.

Mondtam is Kicsimnek!

Tartsd vissza, vagy, ha végképp nem megy,

szerezz magad alá egy Trabantot,

abba csöpögtess!

Talán talán, talán...

Ideje pihenni hagyni.

Ülni vonatra ingyenjegyekkel, és mesélni,

szép rozsdamentes oldalának dőlve

hazaérkezéskor a világról.

Nicsak-nicsak,

legócskább elbeszélő stílusomban is verset írok,

táncolok hopsz-ban,

amputált lábakkal vikszolt parkettokon.

Ha olvas, meg is köpköd rendesen

minden rokon

(nem a rím miatt, amivel amúgy is spórolok),

csak úgy,

mert

ahogy a tankisták mondják, nem gondolkodik, csak érez:

divatmajom.

 

TYÚKAPÓ

Micsoda harc, adok-kapok!

Nehéztüzérség, vitázó gondolatok.

Akkor is elszakadok

– mondod magadban – ,

felnőtt vagyok,

saját és szabad akarattal,

ergó:

ne szólj a dolgaimba!

Támadást mímelve, visszavonulok,

dühöngök, befelé ordítok,

tenni tények ellen

semmit nem tudok,

elszakadtál

– mondom magamban – ,

felnőttél,

saját szabad akarattal,

egró:

nem szólok dolgaidba.

Féltelek. Úgy fognám még

kezed, vinnélek iskolába,

edzésre, és vacsorára

adnám kedvencedet.

Látod, nem lehet!

Lábad és szíved

már más útra visz…

 

VARJUCKÓ

 

Varjuckó, mi lesz,

ha komolyan veszel

és rákérdezel, szánom-e,

meg bánom-e?

Találom-e helyem

szálkásra szedett fészkemen,

előmelegített,

csontosra száradt reményeken?

 

Tudod, szép madár,

hozzám bejár az őszutó.

Kopog.

A tél már legyint előre.

Minek betérni? 

Mi lesz ha elmesélem,

hogy éltem,

miért kellett

megélnem annyi jót,

hogy mint a szarka-szomszéd,

ma nagy zsákkal adhatok bohémként,

mátyás- kékmadárként rikácsban,

bagolyként egy-egy utalásban

hullott tollat, karórát, lopott diót,

hiányzó cserepdarabkát

tört máriaüvegbe?

 

Varjuckó, a sors kedve is változó!

Megírtan ott leng a jó, meg a rossz.

A szelekben a fenyőim fölött.

Városok szélén, ember-rengetegben. 

A fészek meg üres.

Az aszfalton, szemben a halsütő előtt

valami szikrázó, fényes,

fémdarab vonz repülni.

Minek?

 

KÖRSÉTA

Libapletyka

és gyakorta kutyapiszok kísért.

Istenáldotta tehetséggel léptem bele

városi sétáimon.

Néhányszor, meglepetésre,

kincsre leltem.

Maréknyi kétforintos útszéli homokba ejtve,

mikor még négy gombóc fagyit ért a bélás.

Ékszer is jutott – három –

lassú egymásutánban.

Kétszer telemben, egyszer kései őszben

hoztak tavaszt.

Osztozkodtam rajtuk az Istenemmel.

Kettőt visszavett, hisz' tőle kaptam,

a harmadik még engem ölel.

A libapletykát megszoktam régen.

Útjaimon már nem lépek semmibe.

Nem a város lett tisztább,

az él változatlan.

Csak az utak fogytak el.