AKNASZILÁNK
Oly jó a béke.
Fekszem hátamon.
Egy-kettő,
kezeim számolom.
A falba rést ütött lyukon
homály és fény között,
hintán,
élet határán.
Sorra veszem
sok-ezer tegnapom,
kálváriáit.
Az a furcsa fény!
Még mindig bevilágít!
Fut benne valami nő,
karon gyerekkel,
mögötte másik négy szalad,
karaván, tevék,
nap alatt aszalt
barna arcok.
Hangok, robbanások,
igaz,
és fél-igaz hitek nevében.
Álomhatáron túli ébredésben,
a szemközti házban a Zenész
-nem látom, csak érzem-,
megigazítja a hangszerét.
Veszi ölbe, mint barna lányt,
simít rajta, arany dióolajat
dörzsöl hajlatokba.
Két tömbbel arrébb,
ver majd üstdobot
a robbanás.
Meddig kell várnom,
hogy átlendüljek?
Miért nem hagyjátok,
hogy felhőkre üljek
és szálljak,
galamb lehessek,
mindenkinek,
egy-egy Araráton?
Számban tört olajág.
A zene, a zene hiányzik!
A dallam, szaggatott.
A tánc.
„Füst száll szemembe….”
„Smoke in my eyes…”
Hosszú, hosszú csönd.
Időm lejárt.
Az első emeleten,
ott átellenben,
olajban fürdetett barna lány.
Dalol.
Gitár.
Kalasnyikov.
Isten békéje poshad
jobbra érdemes,
elvakult fejekben
evilágban.
Balog Gábor
-csataloo-
2012.02.28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése