VARJUCKÓ

 

Varjuckó, mi lesz,

ha komolyan veszel

és rákérdezel, szánom-e,

meg bánom-e?

Találom-e helyem

szálkásra szedett fészkemen,

előmelegített,

csontosra száradt reményeken?

 

Tudod, szép madár,

hozzám bejár az őszutó.

Kopog.

A tél már legyint előre.

Minek betérni? 

Mi lesz ha elmesélem,

hogy éltem,

miért kellett

megélnem annyi jót,

hogy mint a szarka-szomszéd,

ma nagy zsákkal adhatok bohémként,

mátyás- kékmadárként rikácsban,

bagolyként egy-egy utalásban

hullott tollat, karórát, lopott diót,

hiányzó cserepdarabkát

tört máriaüvegbe?

 

Varjuckó, a sors kedve is változó!

Megírtan ott leng a jó, meg a rossz.

A szelekben a fenyőim fölött.

Városok szélén, ember-rengetegben. 

A fészek meg üres.

Az aszfalton, szemben a halsütő előtt

valami szikrázó, fényes,

fémdarab vonz repülni.

Minek?