UTOLSÓ VACSORA

Uram, kérlek, tegyél csodát!

Hosszabbítsd meg az asztalod!

Ezt, az utolsó vacsorát,

Veled hadd töltsem Uram!

Ígérem csendben elleszek,

arcomra ájtatos maszkot teszek,

elrejtem majd, Uram, előtted,

minden benned megélt, kétkedésemet.

Elhallgatom szerzett hitem.

Jó és rossz irányba,

belém kövült sok tévedésem,

és megfeledkezek majd arról is,

tudsz, amúgy is mindent!

Uram, lesem majd az arcod!

Szemembe vésem, ahogy

kezed áldásra tartod, törsz kenyérből,

emelsz kupát.

Az étkezés előtt, ha engeded,

én mosom meg majd kezed!

Asztalodra ezernyi Évám

dolgos kezével font abroszt teszek,

s az étkeket, pazar tálalásban,

hatvan évemben elrendelt futásban

felszedett tudás szerint tálalom.

Nem nézem majd a társaságod!

Ha kívánod, láthatatlan is leszek.

Fejemre, kirótt útjaimból

kincsként maradt daróc csuklyát vetek,

s meghúzom jól, magam alatta!

Nem kérek kegyként elszámoltatást,

egyénre szabva.

Én sem tartok Neked elszámolást.

Se mást.

Uram, kiismertelek.

Adsz, és két kézzel elveszed,

ha adtál.

Próbákra alkalmatlant,

sok megmérettetésben magamra hagytál:

Boldoguljak, ahogy tudok!

Én, tiszttel megfeleltem.

Igaz, nem magamnak, csak Neked!

Nagy nap

lesz,

ha asztalodhoz engedsz!

Egy,

s nem is közös vacsorára!

Aztán?

Majd éhen veszek,

ahogy kell!

Dicsőségedre, Uram!

P.S.

Kérlek, ne feledd! Az iskarióti, a kedvenc,

elárul holnap is, újra-újra!