UTOLSÓ ARATÁS

Már nem is szemem előtt,

hogy szikráit féljem,

már nem is csattogva, hangosan,

remegve élem meg hangját

egymáshoz csapódó vasaknak.

A kések, már jóidő óta

bennem matatnak, szabnak izmot, inat,

reményt, álmokat

vágnak centire,

kis darabra, napról-holnapra.

Metszenek leszerelésre készülő,

százsadosúrsejehajj- dínom-az életet.

Meg dánomot is.

Keresnek fekélyeket,

mit se bánom.

Kivágnak bennem épen megmaradt

emlékeket.

Újra tiszta, sérülésmentes leszek,

összevarrtan, pont olyan,

aminek nem akartam lenni

sosem.

Csorbák lesztek, ti kések!

Minden mélyen elrejtett,

vagy megigézett emlékem erősebb!

Mint kődarab, búzamezőben.

Rejtve.

Kíváncsi, ekevas forgatta-ottfelejtve,

szőke termést begyűjtő

kaszás kéz előtt.

Pendül a vas, ránt a kézen.

Kasza földre kerül.

Csönd lesz, nagy csönd.

Ott és akkor, majd felcsendül

a régen hallott, elfelejtett

„Ének a búzamezőkről”.

Megnyugszom én is.