ÚTITÁRS

Azt mondod,

legyek útitársad!

Érthető! Korom

nyomja a vállad

és a lepedő is

mutatja jelét,

nagy a korkülönbség,

lucska kevesebb,

mint lehetne.

Gondoljuk végig,

új élet,

mennyi van benne,

és hozadékként

kinek-kinek mit ad?

Megvalósít-e

jobbra vágyó,

vagyonba burkolt álmokat,

vagy marad szegénység,

utánam semmi örökség,

filléres jogdíj,

megtámadható.

Elvisz csuklyás, rossz halál,

s te, ittmaradó,

vesztettél öt-tíz évet,

hol eladható

lehettél volna.

Tested, okos kismagad

sem lenne vesztese

normálidőben elment

önzésem hibáinak.

Nézzük a másik oldalt?

Minek? Tán feladat?

Kiraktam lelkem

polcra, napra,

plakáton virít nagybetűkkel.

Mondjam, hogy tűnj el,

csak, hogy védjelek?

Tudjuk szerelmed

mit ad,

s enyémben hol,

mennyi a kontra.

Gondolva nehéz,

vagy jobb napokra

indulhatunk így, egy irányba,

igen, indulhatunk,

sőt, közös időt lezárva

mehetünk két úton!

Mindegy ez is.

Én tudom, hogy rám,

mint „útitársra”,

számítni felesleg!

Vagy veszlek karomba

és viszlek,

csak addig, míg bírom.

Társként!

Vagy itt az alkalom,

most,

meg se köszönni a semmit,

csak rám szólni:

Ennyi!

Elfogadom!