PANASZKÖNYV-BEJEGYZÉS

Kisautó.

Született kétezer hatban.

Akkor sem volt hivalkodó, mikor nevemre vettem.

Onnan?

Minden botladozó lábnyomát,

az iskoláit, felnövő devianciáit fizettem,

s éreztem, mennyire szeret.

Terheltem terhelten.

Vele szállítottam, kettesben,

komplett lakberendezést szekrénysorostul

hol ide, hol meg vissza.

Hatvan, meg több kilométerekre.

Mikor mit kért tőlem a sors,

változó igényű változó nő,

kis, vagy nagyvalagú férfiálom.

Ő társa volt a vágyaimnak,

és szerette a messzeséget,

Na ja, a messzeséget!

Elaggott.

Öregkorának betegségeit kiprovokálta

G-pontjához egyre érzéketlenebbül

közelítő, ingerekre fásultabb lábam.

A béna, meg párja. A másik.

Nézem a kertem.

Tavaly megtalált parkolójában áll,

és alatta, mint lepedőn spermafolt,

olajpötty virít,

mindegy, hogy kicsöppenésre alkalmas

nyílásaira szakember gyógyszert írt,

és új kotont szerelt. Gumis!

Láttam már ilyent.

Más összefüggésben ugyanott,

nála jobb sorsú, sok jófajta,

márkás csotrogányt is.

Vendége válogatta.

Mondtam is Kicsimnek!

Tartsd vissza, vagy, ha végképp nem megy,

szerezz magad alá egy Trabantot,

abba csöpögtess!

Talán talán, talán...

Ideje pihenni hagyni.

Ülni vonatra ingyenjegyekkel, és mesélni,

szép rozsdamentes oldalának dőlve

hazaérkezéskor a világról.

Nicsak-nicsak,

legócskább elbeszélő stílusomban is verset írok,

táncolok hopsz-ban,

amputált lábakkal vikszolt parkettokon.

Ha olvas, meg is köpköd rendesen

minden rokon

(nem a rím miatt, amivel amúgy is spórolok),

csak úgy,

mert

ahogy a tankisták mondják, nem gondolkodik, csak érez:

divatmajom.