JELENTÉSEK KÖNYVE XXX.

Álmaim körbejárnak hitet,
csodát, lehangolt húrú
zongorát álmodok,
és forgószékre kényszerít eléjük
valami múlt. Nagybátyám jazzt kalimpál,
anyám énekel, én lesem az órát,
mikor végezhetek már Czerny-vel,
mert labda vár a grundon.

Álmomban látlak nagy-néha Téged,
fátylat lebbentesz tűz előtt.
A háttér sötét. Tudjuk. Éj van
és tested sejtelmes, mint a Hold
hízás-fogyása, eltűnte, visszatérte.
Hol sarló-kosárba ülsz, hol nyelvet öltesz,
röpke perceket karomban töltesz,
s rebbensz mint a láng a tűzben,
vissza ezüstnek fenn, sötétben.

Bizony, mondom nektek,
én minden ébredéskor
hangtalanul,
elsiratom az álmaim.

........

Kár, hogy az értelem

kevés volt bennem.

Ágon levél leng

még fogja kocsánya,

ragaszkodna. Magányba,

röptébe, szárnyalásba.

Társtalan. Miért

vinné a vágya?

Itt még tartozik….

Anyjához, a fához.

Bedolgozóként földhözkötötthöz,

életadó tavaszi rügyhöz,

miből kinőtt.

Társas magányban telt tavasz,

és jó volt egyívásúakkal

ringatózni szélben….

Nyári nap ismerősként köszönt,

ígért szerelmet. Időnként

hideg vízözönt zúdított

nyakába némi felhő?….

Levél. Ivartalan,

nem termő,

csak munkás, esendő?.

Láthatatlan egy a lomb között…

Hiába vágyak, hiába társak,

egyazon ágon együtt pusmogón.

Elmúlt egy élet.

Szélben ringatón mesélt meséket

süket füleknek.

A fagy kése vár metszeni

az ág fokán a maradékot.

Este lesz, szokásos.

Hideg.

Élek e még?

Felkelek-e holnap is

nélküled dicsérni

Isten szép világát?

 

Balog Gábor

-csataloo-

2023.02.15