ÍGÉRET

 

Egyszer megjövök.

Kalap lesz rajtam, meg viharkabát.

Sárga, mint a csillagok,

amiket hozok majd zsebbe rejtetten,

mint csokor ibolyát,

hisz azt is csak onnan izzadtam elő

minden találkozáskor.

Majd állok előtted.

Nézni foglak és szememben olvashatod

a messzejárt útjait,

az árokpartokat.

Hajlongó füveket szedhetsz szálanként szememből.

Teleültetheted velük a kerted.

Mindig elfelejted, hogy útra küldtél.

Saját utamra nélküled

és idegeneknek súgtad csak fülbe a gyónást,

hogy nem úgy akartad.

Nézz rám majd, ha állok előtted,

Mert megjövök! Nézz!

Jusson eszedbe a zsibongó park néma csendje,

a telt utca harsogását elnyomó snitt,

ahogy futottál szélre tett ember és szó után,

mikor befordultam

azon a harminc-akárhány éve lebontott

utcasarkon,

hogy kérésed betartva elveszítselek.

Balog Gábor

-csataloo-