MESESÍRÓ
Mesét, ha írok,
hol-volt, hol-nemvolttal kezdem,
és belefeledkezem a hangulatba.
Gyermek vagyok,
meg felnőtt,
újra, meg újra,
s a toll kezemben
karistolásig tépi a papírt.
Mesét, ha sírok,
nevetek magamon
teli száj-mosollyal,
szállok, repülök
hajnali önmagammal,
fenn, mindig csodafenn!
Albatroszszárnyakkal,
pariban a viaszkos Ikarosszal,
sosem zuhanva.
Köröttem
minden tan-és nem tanmesék
Döm-Dö-Dömjei meg a törpék
a hozzám hasonlók,
és az óriások is,
mint elefánt-magam,
közös asztalnál,
valami költőtáborban ki porcelánboltot,
ki
helyesírást és szerelmet tanul,
ki-kivel,
azt, hogy helyükön legyenek a rímek,
ditirambusok zenéljenek,
s a sok villogó sziporka
csöppnyi fényt adjon nekem is
önbecsülésre.
Mesét, ha írok
nem lesz benne tündér,
de egy sem!
Helyettük, feredőző
tündérkirálylányra lesve
mint három
mitologikus vén zsidó,
leskelődöm, csodamadárka.
kicsiny, sunnyogó,
félős és ritkán látott,
tavaszban is,
virágnyílásban is,
már rég kopaszodó őszapó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése