HOSSZÚ NYERÍTÉS

(Máriák nevét, Magdalénák tisztaságát, Veronikák könnyét-kendőjét szádra csak akkor vegyed, ha megérted örökkévalóságuk)

Elolvastalak.

Tudod te Kedves, az a baj, hogy mi ugyanabban a „más” világban éltünk. Te, kvázi világcsavargó (ne félj, én is az!), én, a csavargásaim mellett is kőkeményen röghöz kötött.

Te szerelemből szépségből, szerencsefia-lánya, hazás-hazátlan, lettél kívülről belepofázó, de azt csodálatosan, hittel szépséggel, őszintén tetted, úgy, hogy pillanatra sem maradtál hazátlan! Sőt!

Én képtelen voltam elszakadni a Mecsektől, a Dunától, a Balatontól, a Verőce kisvasúttól, és nem csupán pina mindenütt van, itthon meg dögivel alapon maradtam az a szarkalap, ami lettem...

Emlékezhetsz, ha akarsz, és miért ne tennéd, hogy mennyire jó az írás, amiben egész lényedet félreértettem. Ma is büszke vagyok a megfogalmazott verses tévedésre. Üdő kellett hozzá, – nekem, magánüdő –, hogy vállalhassam becsülettel, hogy nem ismertelek, hogy talpig magyar vagy, (ha székely is)!

Azon, hogy elmenőben vagyunk, azon ne panaszkodj! Vagy, ha teheted, minden léptedben, gondolatodban lásd azt, ami örök!

Azt, ami ma vagy, azt, ami tegnap voltál, és leszel holnap is!

Öleléssel

egy loo a királyfi seregéből